Pár hónapja olvastam Tahir Shah Kalandozások az Ezeregyéjszakában című könyvét. Nagyon szerettem, csupa szépség, bölcsesség, mese. Valami egészen más világ. Számomra azért is nagyon kedves, mert Marokkóban történik, én pedig nagyon szeretem Marokkót. Ha India a szívem közepe, akkor Marokkó, és leginkább Marrakesh a szívem csücske. A lassan feledésbe merülő ősi berber hagyomány szerint minden embernek meg kell keresnie a szívébe rejtett meséjét, mely életének a lényege. Van, aki megtalálja, van, aki nem, de mindenkinek kötelessége, hogy keresse, mondja a történet. A könyv szereplői különböző utakon keresik a meséjüket. S ugyan mindenkinek más a története, de a lényeg ugyanaz. Mi az, ami miatt érdemes élni? Mi az, ami nem csak egyszerűen motivál, hanem boldogságot jelent, feltölt, kiszínezi a hétköznapokat? A saját mesénkben ez is benne van. A minap a körúton mentem és egy könyvesbolt kirakatában megláttam egy pici Kisherceg figurát. Rögvest hazahoztam, a szobámban kitettem a kis ereklyéim közé, s kifejezett boldogságot éreztem. Mintha egy darabka megvalósulás lenne a lelkemből . Jé, ez az én mesém!!!!!! – ujjongtam, s ez sok minden kérdésemre választ is adott. Amikor tanítok , az egyik legfontosabb feladatom, hogy arról beszélgessünk, mit is jelent az előítélet mentes élet, mit is jelent a felelősség az életünkben. Szóval, mit is jelent a szívünkkel látni. Nem könnyű feladat, hiszen általában nem így növünk fel. Tulajdonképpen az első pillanattól kezdve, amikor kikerülünk abból az otthoni légkörből, ahol tényleg mi vagyunk a legfontosabbak, tehát már az óvodában is, megkülönböztetések millióival találkozunk. Ő ebben jobb nálad, te ezért vagy más, ő ilyen, te olyan. Összehasonlításokon növünk fel, s persze, hogy elveszítjük az igazi látást. Hiszen az egész életünk egy rettegés, hogy nem vagyunk szerethetőek, hogy mások jobbak nálunk. Mindig lesz szebb, okosabb, sikeresebb. Azaz mindig lesz olyan, akit valaki szebbnek, okosabbnak, sikeresebbnek tart. Hiszen valójában mit is jelentenek ezek a fogalmak? Tényleg csak annyik vagyunk, amit a környezetünk nyom felénk, vagy amilyennek elkeseredettebb pillanatainkban látjuk magunkat? Hihetetlenül vágyunk arra, hogy majd valaki jön és felfedezi a szépségünket, jön és megváltást hoz, jön és maradva a mesémnél, megszelídít minket, mint a Kisherceg a rókát. Más pedig arra vár, hogy majd mi jövünk, mi fedezzük fel , mi hozunk a számára megváltást, mi szelídítjük meg. Hiszen hol Kishercegek vagyunk, hol rókák. Csak tudnunk kell éppen melyik, tudnunk kell, éppen mi történik velünk. A Kisherceg az ártatlanság, a bizalom, a mérhetetlen életszeretet és hit szimbóluma. Azért is fontos a saját mesénket megtalálni, mert a bennünk élő Hős, Hősnő, Királyfi, Királykisasszony, vagy éppen a hétfejű Sárkány , egészen biztosan azokat a tulajdonságainkat testesíti meg, amit szeretünk magunkban, úgy él, amire vágyunk, úgy cselekszik, amire mi is büszkék tudnánk lenni. Úgyhogy, amikor keressük az életünkben azt a bizonyos pluszt, ami feltölt, kiszínez, boldogságot ad, s nehezen hisszük, hogy mindez ott van bennünk, a mese segíthet. Hiszen hogyan is érthetnénk, hogy miről szól, ha mi magunk nem lennénk képesek megélni ugyanazt? Egyszer olvastam egy gyerekverset, ami arról szólt, hogy a kisgyerek felsír álmában, mert szörnyet lát, s a mama felkapcsolja a villanyt és megnyugtatja, hogy nincs ott semmi, mintha ha az megnyugtató lenne mondja a versben a kisgyerek, hogy a szörny nem kint, hanem bent van. Ha a szörnnyel „működik”, miért ne működne ez a Hősöddel is? Ma arra biztatlak, kutasd fel magadban a mesehősöd, vedd magadra a ruháját, éld át a történetét, s vedd észre, hogy Te magad vagy a HŐS! Mesére fel!!!!!
Angyalság
Nem tudom pontosan mikor szerettem bele az Angyalokba. Egyszer csak megtörtént. Valahogyan minden pillanatomban, érzésemben benne vannak. S mióta így van, egyre erősebb a törekvésem arra, hogy jobb ember legyek. Ha nem is hiszel abban, hogy vannak Angyalok, a saját angyali éned felfedezése akkor is életed legszebb kalandja lehet. Biztatlak rá, hogy megpróbáld. Biztatlak rá, hogy felfedezd a csodát. Hogy meglásd, mi is valójában a világ. Gondolj csak a szerelemre. Mondhatják mások, ó csak a rózsaszín szemüveged láttatja veled a másikat olyannak, amilyennek csak Te látod. Pedig igazából ilyenkor nem teszünk mást, csak egy Angyal szemével nézünk a másikra. Látni akarjuk, ami az ő angyali lényének lényege, szóval rózsaszín szemüveg ide vagy oda, bizony ott van az az angyalság, amit ilyenkor észreveszünk. Hidd el, nem törvényszerű, hogy ez az érzés az évek alatt elkopjon. Csak törekedj rá tudatosan, hogy ne veszítsd el ezt a látásod. Hogy amikor éppen nem az angyalságát látod, akkor is tudd, hogy az is jelen van. Tudd, hogy egy kapcsolati probléma sokkal hamarabb kezdődik a mélyben, mielőtt azt meglátnád. Ezért figyelj a jelekre, vedd észre, amikor már nagyon nehezen látod a másik angyali énjét, tedd fel magadnak a kérdést, vajon mi történt? Tudd, hogy amikor a másikban felfedezed az Angyalt, magad is Angyal vagy. S érezd azt is, amikor éppen nem vagy az. S ne ijedj meg ettől sem, hiszen hol így, hol úgy működünk, csak lásd meg, hogy éppen mi történik benned, veled. Biztatlak Angyalka, szeress bele az Angyalodba, s bátran vedd fel azt a rózsaszín szemüveget, olyankor is, amikor úgy érzed éppen nagyon sötét az az üveg.
Aloha
Aloha,
köszönnek a hawaii emberek, s ezzel a köszönéssel önmagában megbocsátást, szeretetet adnak egymásnak. Igen, vannak gyógyító szavak. Szavak, amelyek különös jelentőséggel bírnak, s amelyeket mindannyian ismerünk, persze kérdés, hogy használjuk-e őket. Jó pár évvel ezelőtt Hawaii egyik börtönében elmebeteg, nagyon veszélyesnek tartott bűnözőket kezeltek. Az ott dolgozók szorosan a fal mellé simulva közlekedtek, annyira féltek attól, hogy valamilyen támadás éri őket. Így aztán természetesen hónapról hónapra cserélődtek. Majd egyszer csak új ember érkezett , egy bizonyos dr. Hew Lent. S valami egészen hihetetlent tett. Anélkül, hogy találkozott volna az ott kezelt emberekkel, kis szobácskájában ülve, a kórlapokat tanulmányozva három év alatt mindenkit meggyógyított. Hihetetlen? A tudatos elménknek mindenképpen. Csoda? Akár annak is nevezhetjük. Mégis megtörtént. S a módszer, a ho’oponoponó amellyel magunkat, s ezzel mindenki és minden mást is a környezetünkben meggyógyíthatunk, hozzáférhető, alkalmazható mindannyiunk számára. Igazán nem kell mást tennünk, „csak” mindenben, ami velünk történik fel kell ismernünk a saját felelősségünket. Azaz csak az történik velünk, amely számunkra üzenet, bennünk gyógyítandó, a mi bensőnkben tisztítandó érzés, téma, ügy, stb. S, ha így van, s megengedjük magunknak, hogy ne az emlékeink, hanem a megtisztított emlékektől kiürült állapotunkban érkező inspirációk nyomán cselekedjünk, akkor bizony egészségesek és „bőségesek” leszünk, s erőlködés és állandó tervezés nélkül is beengedhetünk mindent az életünkbe, amire csak szükségünk van. Mert vannak varázsszavak, amelyek arra hivatottak, hogy üzenjenek a bennünk lévő Isteninek. Melyek arra hivatottak, hogy békét teremtsenek. Melyek bizonyosságot tesznek arról, hogy nem akarom kivonni magam a felelősség alól, a saját életemben megtapasztaltak felelőssége alól.
Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Köszönöm. Szeretlek. Ezzel üzenek az Isteninek. Ezzel tisztítom a tudattalanom. Ezzel fejezem ki, tisztán szeretnék élni, nem pedig az emlékek súlya alatt nyomorogni és folyton termelni a drámát. Dr. Hew Len szerint az elménk a világnak csupán picinyke darabját látja , és a képe nem csupán hiányos, de pontatlan is. Ezért tart minket korlátok között. Találkozunk egy helyzettel, egy emberrel, s abban a pillanatban emlékek ezrei tolulnak fel, s mi mindenképpen úgy reagálunk, úgy cselekszünk, ahogyan az emlékképek azt diktálják. Szorongunk, ítélkezünk, nélkülözünk. S, ha így teszünk nem találjuk meg a bennünk lévő Istenit, s nem vagyunk képesek arra, hogy befogadjuk a teremtést. No, de miért is kellene így élnünk? Sajnos általában úgy nőttünk fel, hogy korlátozó hiedelmek és elvárások milliói nyomorítottak minket. Sajnos általában úgy élünk, hogy mindig másban keressük a felelősséget a problémáinkért. Beszűkült tekintettel, ökölbe szorított kézzel járjuk a világot. Harcra készen, vagy éppen a harcokba belefáradtan enerváltan, depressziósan. Megváltást keresünk valamiben, valakiben. És egyszerűen fáradtak és szkeptikusak vagyunk hozzá , hogy elhiggyük , tényleg ott van belül a megváltás, csak mi kellünk hozzá. De ki az bennünk, aki nem hisz? Ki az, aki enervált, aki feladja a harcot, vagy éppen tovább küszködik? Mi erre a válasz? Valóban csak a korlátos elménk vagyunk? Valóban csak ennyire telik tőlünk? Tényleg képesek vagyunk belenyugodni, hogy nincs ráhatásunk az életünkre, csak valakik vagy valamik hatalmi játszmájába belebonyolódott marionett figurák vagyunk? Tényleg nem több ennél az ember? Tényleg nem vagyok több ennél én? De, ha így van, akkor egy-egy pillanatban miért érezzük mégis, hogy van értelme az életünknek? Miért érzünk mégis szeretetet? S miért vágyunk annyira a szeretetre? Hiszen akkor mire ez az egész? Életünknek egy bizonyos pontján az anyaméhben megéltük és megtapasztaltuk, hogy milyen az , amikor egységben vagyunk a szeretettel. Amikor fontos, hogy mi történik velünk, amikor áldott állapotnak nevezik a létünket. S, amikor kipottyanunk, s elindulunk a felfedező utunkon, egyszer csak elveszítjük ezt az érzést. Hiszen már vannak nálunk szebbek, jobbak, tehetségesebbek, s belebonyolódunk a folytonos összehasonlításba, iszonyatos sebeket szerezve. Aztán ezeket cipeljük és tovább gyűjtjük, hiszen tudatos elménk szabályai szerint játszunk, s elfelejtjük, amit régen tudtunk, hogy ez csak egy részünk, de nem a mi egészünk. Pedig tényleg tökéletesek vagyunk. Csak az emlékeink magunkról „tökéletlenek”. Ezért megélhető csoda dr. Hew módszere. Mert segít megtisztulni az emlékektől, segít Zéró állapotba kerülni, s ezáltal kapcsolódni az Istenihez. Sokszor és sokat beszélünk a megbocsátásról. Ideje tényleg felismerni a megbocsátás igazi természetét. Amikor valami rossz, nehéz, fájdalmas történik velünk, a megbocsátást annak a részünknek kell megkapnia tőlünk, amely a fájdalmat elszenvedte, amely a rosszra reagált. Amely létrehozta azt az emlékképet, ami majd nem fogja engedni, hogy inspirációk alapján, félelemtől mentesen, bizalommal cselekedjünk. S mindig, mindenkor nekünk magunknak kell cselekednünk. Ugye általában nem hisszük például a munkánk során, hogy valaki egyszer csak odalép hozzánk , elővesz egy varázspálcikát és azt mondja, menj pihenj nyugodtan, én ezt megcsinálom helyetted, hiszen látom, hogy szenvedsz tőle és boldogtalan vagy miatta? Ha a fizikai létünkben pontosan tudjuk, hogy erre semmi esély, akkor vajon miért nehéz elhinni, hogy ez belül ugyanígy működik? Ha éberek vagyunk és figyelünk , nem pedig csak úgy elvegetálunk az életben , akkor pontosan tudjuk, az „ahogy bent, úgy kint” igazságát. Hogy a működési törvényeink kint sem mások , mint a legbelsőbb világunkban. Szóval, ha a kinti világunkban azt megértjük, hogy nem végzi el más helyettünk a munkát, akkor mi tart vissza minket attól, hogy belül is ugyanezt tegyük? Fáj valami, félünk valamitől , megbántottak minket? Akkor tisztítsuk meg saját fogságba esett és szenvedő részünket ettől az érzéstől . Szeressük , bocsássunk meg neki. Gyógyítsuk az elfogadásunkkal, a szavainkkal a helyzetet, s ezzel ismerjük el , hogy százszázalékosan vállaljuk a felelősséget a saját életünkért. Tudom, hogy nem könnyű ezt egyik pillanatról a másikra elfogadni. Tudom, hogy nem egyszerű azt mondani, ma ez és ez a szörnyűség történt velem, de miután velem történt, én vállalom érte a felelősséget. És nem az emlékképét akarom magamban hordozni, hanem meg akarom tisztítani magam tőle. Mert csak így élhetek tovább anélkül, hogy ennek az emléknek a hatására a düh, a meg nem értés, a fájdalom kerekedjen felül bennem és folyton csak a hiányt és a negativitást növeljem az életemben. Itt a szabad akarat. Hogy ezt a döntést én hozhatom meg. Sajnálom – mondhatom. Hiszen valóban sajnálom , hogy megtörtént. Kérlek bocsáss meg. Miért is ne mondhatnám ezt a bennem lévő Isteninek, hiszen ami történt megbocsátásra vár. Köszönöm. Hiszen megbocsáttatott és ezzel én felszabadultam. Szeretlek. Mert a szeretet érzése gyógyító és több millió éves sebeket is képes eltüntetni. S mert a béke, mely ennek kapcsán betölt, áldás. Mint az életünk, ha annak szeretnénk érezni.
A döntések ideje
Tapasztalatom szerint az élet egy bizonyos pontján, függetlenül attól, hogy éppen az anyagi világban hol tartunk, mindannyiunkban felmerül a kérdés, vajon honnan hová tartunk, mi ennek az egésznek az értelme, s egyáltalán mi a válaszunk arra a kérdésre, hogy vagyok-e valaki. Énképünk lényeges elemeinek a felülvizsgálata pedig, azaz, hogy az adott pillanatban mennyire vagyunk értékesek, befogadottak és alkalmasak, sorsdöntő lehet, hiszen életbevágóan fontos, hogy rájöjjünk, vajon miért szorongunk, mitől félünk, milyen fóbiáktól terhelten éljük az életünket. Aki például biztonságosan mozog az anyagi világban, vagyont épít, magas pozícióban van és látszólag tulajdonképpen bármit megengedhet magának, különösen kiszolgáltatott ilyen szempontból. Hiszen a megfelelési vágy, az elszegényedéstől való félelem, a valódi önértékelés (mit érek a vagyonom nélkül) nehézsége, sokszor olyan erőteljes, a tudattalanban létező vulkánokat működtetnek, melyek igazi sorsrontó erőkként lehetnek jelen valakinek az életében. Nem működő kapcsolatok, fásultság, depresszió, értéktelenség érzés, szeretetlenség, titkolt félelmek a lelki oldalon, „szupermenség” (ez nemtől független) a kinti világban a másik oldalon, mindez bőségesen elegendő ahhoz, hogy látszatéletet élő sikeremberek termelődjenek. És ami a lényeg, aki látszatéletet él, az nem tudja, hogy nem azt éli, amit élhetne. Nem tudja, mert annyira fél az önmagának feltett kérdésekre kapott válaszoktól, hogy már nagyon régóta nincsenek kérdései sem. Aki pedig az anyagi világban jelenleg bármilyen szempontból hiányt szenved, sokszor teljesen elképzelhetetlennek tartja, hogy a bőség ott van benne, csak felfedezésre vár.
Amikor érték alapú személyiség tükröt készítünk , a legfontosabb feladat, hogy az empátia, azonosulás, szeretet , valamint az ellenségesség, bűntudat, félelem, elfojtás tengelye mentén elhelyezzük a saját életünket, s mindezeket megmérjük az élet törvényeinek mérlegén. (Ezek pedig: rugalmasság, választás, felelősségvállalás, egyensúly, fejlődés, minták, önfegyelem, tökéletesség, ítéletnélküliség, hit, elvárások, őszinteség, cselekvés, ciklusok) S amikor e tükörben meglátjuk valódi önmagunkat, elkezdődhet egy olyan lelki építkezés, mely a hegymászáshoz hasonlatos. Mert a fejlődésünk tulajdonképpen egy lelki hegymászás, amely tele van nehézségekkel, de az út során sokkal erősebbé, bölcsebbé és mélyen emberivé válunk, és minél magasabbra kapaszkodunk, annál szebb látvány tárul a szemünk elé, mivel elkezdjük szélesebb nézőpontból látni az életünket és elkezdjük értékelni azt, a maga valódiságában. Ehhez persze fel kell ismerni játszmáinkat, és minden pillanatban tudomásul kell venni, hogy az életükben jelenlévő valamennyi helyzetért mi magunk vagyunk a felelősek. Sok éve foglalkozom az emberi lélek csodájával. Sok éve látom, hogy milyen kerülő utakat járunk be, s milyen nagy szükségünk lenne időről időre valami kapaszkodóra, valakinek a figyelmére, valamiféle bizonyosságra, hogy oka és értelme van az életünknek. Mert az életnek mindig van értelme!
Ez a kép a nagy kedvencem. Amikor először láttam , valami hihetetlen vonzást éreztem. És azóta is e kép üzenete számomra az etalon. Ahogyan az utak összefutnak, és az adott ponton, amikor még áthidalhatatlannak tűnik a távolság egyszer csak kinyújtjuk a másik felé azt amink éppen van, amivel éppen segíteni tudunk, hogy közösen baktathassunk tovább. Szeretem, amikor “zsiráf” lehetek, és szeretem azt is, ha “zsiráfot” látok:) Ezt a blogot a “zsiráfnyakúaknak” indítom útjára, s persze azoknak, akik szeretnének újfajta “hidakat” felfedezni. Szeretettel köszöntök mindenkit az úton!