Sára belépett a szobába. Meglepődve látta, hogy az asztalon lévő tárgyak egészen más elrendezésben vannak, mint ahogy reggel otthagyta. „Vajon mi történhetett?” Magában végig vette az összes számításba jöhet megoldást. Édesanyja nem járhatott itt, testvérei és szerelme sem. Az ajtó pont úgy volt bezárva, ahogyan hagyta, s mégis olyan furcsán idegen volt a szoba most. Fojtogató, rossz érzés telepedett rá. Napok óta kergette, kínozta egy gondolat, mintha követné valaki. De olyan hihetetlennek tűnik az egész. Vajon ki lenne rá kíváncsi és miért pont így. Mit kereshet nála bárki is? Álmaiban is folyamatosan fel-felbukkant egy arc, amivel azonban nem tudott mit kezdeni. Mintha ismerte volna, s mégis fogalma sem volt róla, hogy milyen emlékképhez köthető. Mintha üzenne valamit, s mégis egyetlen szavát sem tudja felidézni reggelente. „Szeretnék végre egy kicsit megnyugodni, hiszen ilyen zaklatott lelkiállapotban úgysem tudok mit kezdeni a helyzettel”. A telefonhoz nyúlt, hogy felhívjon valakit. Valakit, aki egy kicsit felvidítja. De miért szomorú, mi ez a rossz érzés a gyomrában, ami egyre feljebb kúszik. Mitől van ilyen hideg a szívében? Hirtelen megmozdult a függöny. „Csak a huzat” , nyugtatgatta magát, de rémülete egyre erősebb lett. „Lefekszem, s kialszom magam”, szinte húzta magához az ágy. Próbálta önmaga előtt is titkolni, de rettenetesen félt. Mostanában önismereti tanfolyamon járt, ahol azt mondták neki , továbblépéséhez szembe kell nézni félelmeivel. „Csak a képzeletem játszik velem? Csak próbára teszem tudattalanul magam?” Minden igyekezetével azon volt, hogy valamilyen racionális magyarázatot találjon arra, ami történt vele. „De az asztal tényleg másmilyen volt, amikor itt hagytam”, kúszott be egyre erőteljesebben az agyába a bizonyosság, hogy nem csak a képzeletéről van szó. Lehet, hogy megbolondulok? –gondolta. „Kivel beszéljem ezt meg? Legfeljebb azt mondják túlterhelt vagyok, s az idegeim játszanak velem.”Nem tudott sem pihenni, sem elmenni otthonról, bénultnak és tehetetlennek érezte magát. Szeretett volna segítséget kérni, de nem tudta, hogy mihez kellene segítséget kérni. Hirtelen, egyik pillanatról a másikra, elnyomta az álom. Álmában egy teljesen új, eddig soha nem érzékelt dimenzióba lépett át. Tehetetlenül és kiszolgáltatottan állt egy piac kellős közepén, rengeteg kiabáló ember között, akiknek nem értette a nyelvét. Mintha mindenki tőle akarna valamit, de egyszerűen nem érti, hogy mit és hogy miért kiabálnak? Rettegett attól ,hogy bántani fogják, hiszen nem tud szót érteni velük. Lába szinte lebénult, keze csak lógott, s hirtelen rádöbbent, hogy teljesen meztelen. A szégyen és a döbbenet olyan erővel tört rá, hogy összeesett. Furcsa érzés volt így látni magát. Mert valami csoda folytán kívülről látta magát, ahogyan a földre rogyott. Kíváncsian várta mit fognak tenni az emberek, miközben egyre fájdalmasabban tolult az agyába, hogy nem lehet kíváncsi, hiszen róla van szó, ő fekszik a földön. Ugyanakkor látta, hogy senki nem indul el felé. Mindenki ugyanúgy ordibál valamit, láthatóan neki, miközben ő a földön van. Egyre jobban félt. S közben egyre erősebben érezte, fel kell állnia, s így ahogy van, meztelenül el kell indulnia az emberek felé. Szégyellte magát, félt, s közben egyre jobban vonzotta az ismeretlen tömeg. Akarta a közelségüket. Hirtelen nagy fénnyel lobbant fel benne a felismerés, valamiféle megváltást keres náluk. Nem értette. Miféle megváltást? Mi történik benne? S miért kell hozzá meztelennek lennie? S kik ezek az emberek? Pont az embereknél kell a megváltást keresnie, amikor a lelke hosszú idő óta sóvárog valami után, ami betölthetné az űrt, de amit egyáltalán nem az emberek között keresett mostanában? Nem az emberek között, de hát akkor hol? Egyáltalán mit keres? S ha már itt kell az emberek között megtalálnia a megváltást, akkor miért ordítanak vele? S ha ordítanak, mégis mi vonzza ennyire hozzájuk?
Hirtelen úgy érezte túl sok mocsok tapad hozzá. Hiszen mégsem meztelen, ami hozzátapad, szinte teljesen elfedi a testét. Alig látni belőle valamit. De én nem lehetek ennyire koszos, én jó ember vagyok, kiabálta a tömeg felé, akik persze nem értettek semmit. S miért az jutott eszembe, hogy jó ember vagyok, hiszen nem belül vagyok piszkos, csak a testemre tapadt a sár. Egyre jobban zakatolt a szíve. Fel kell állnod, követelőzött egy belső hang, indulj el feléjük. Hirtelen felébredt. Nem tudta hol van, s hogy került rá a ruha. S még kevésbé értette mi történik vele. Fájóan hiányzott az a távoli világ, miközben még most is érezte a szégyent. Ivott egy pohár vizet. Minden megfontolás nélkül egyszerre csak el kezdett csomagolni. „Elutazom, most azonnal. Egyedül.” Elöntötte a vágyakozás édes érzése, valami távoli , idegen világ iránt. Szinte szerelmet érzett. Csak nem tudta, hogy merre fog menni. „Kimegyek a repülőtérre, s ahova azonnal kapok jegyet , oda indulok.” Számba vette mit fog mondani a szeretteinek. Hogyan magyarázza ezt meg? Megyek megváltást keresni valahová, csak fogalmam sincs merre? Mit fognak erre mondani? Megint elszorította a torkát a félelem. „Pihenek még egy kicsit, mielőtt felhívom őket.” Az álom újra magába szívta. Már megint a piacon volt. Egy pici lány ült mellette a földön. Kedvesen magyarázott neki valamit, de ezt sem értette. A tömeg ugyanaz volt, és cseppet sem tűnt barátságosabbnak. A kislány valami köpeny félét nyújtott felé. Egy pillanatra úgy érezte, ebben a csöpp gyermekben van az ő megváltása. Ízlelgette, de nem értette a szót. Egyszerűen nem tudta megfejteni, hogy mit jelent számára a megváltás, s miért tolul folyamatosan elé ez az érzés. Segíts élni, könyörögte tekintetével a kicsinek, aki hirtelen nagyon keményen nézett rá. Megijedt. Már megint. „Uramisten hirtelen jobban megijedtem ettől a gyermektől, mint a körülöttem ordítozó tömegtől”- zakatolt a szíve. Egyszer csak megértette, hogy a kislány a nevét kérdezi. Nem emlékezett rá. Tudta, hogy van neve, amin szólítani szokták, de nem tudta megmondani. Nem tudta hogy hívják, nem tudta hol van, egyetlen esélye ez a gyermek, akibe kapaszkodni szeretne. Hiszen nem is tudnék már nélküle létezni, hasított bele a felismerés. Ettől megint megijedt. „Ki lehet ez a kislány, és ki vagyok én?” Eszébe villant egy másik élet, egy hely ,ahol rendes ruhában, csöndes emberek között önismereti tanfolyamon ült. S ahol ugyanezt a kérdést kellett feltennie magának. Megmagyarázhatatlan jókedv kerítette hatalmába, s felkacagott. Csöndesedett a tömeg moraja körülötte, s új kis barátja is megsimogatta az arcát. Ettől hirtelen tényleg jobban érezte magát. Ahogyan eddig a félelem, most a nevetés kerítette hatalmába. Egyszerűen nem tudta abbahagyni. Megint felébredt. S újra félt. Meglátta a bőröndöt, amibe már el kezdett csomagolni. Távolinak és lehetetlennek tűnt az iménti ötlete az utazásról. Hogyan is mehetne el, s egyáltalán hova? „Hol adják a megváltást”, kínozta magát tovább. „S miért nem jó úgy élnem , ahogyan eddig? Megváltás nélkül. Egyszerűen. Vagy pont úgy bonyolult?” A szoba még mindig ismeretlen zajokkal, hangulattal volt tele. Lehetetlennek tűnt, hogy ő lakik itt. Abban sem volt biztos, hogy nem most álmodik –e , s nem az a világ – e az övé, amiről az előbb azt hitte, hogy álom. Lebegett a különböző létállapotok között, s most először megérzett valami fontosat. „Ahhoz, amit keresek, mindegy, hogy ez a valóság vagy a másik. Hiszen mindkettő az én valóságom. De hogy menjek oda vissza? Egyszerűen elalszom és kész? Vagy maradjak itt és figyeljem magam? De mit figyeljek? Elég ebből, így előbb-utóbb megbolondulok.” Gyomra újra összeszűkült a félelemtől. Megint a bőröndje felé nyúlt. „Mégis csak el kellene utaznom.”
Mintegy varázsütésre újra elaludt, s érezte, amint szinte rohan vissza, ugyanoda a meztelenségbe, az idegen világba, a kislányhoz. Nem talált ott senkit. Felismerte a piacot, a szagok, az ottmaradt maradványok még valamennyit visszaadtak a hangulatból, de reménytelenül egyedül volt. Feküdt a földön, kinyúlt a köpeny felé, emlékezett rá, hogy ez volt az a ruhadarab, amit a kislány hozott neki, belecsavarta magát, s felállt. „Meg kell találnom a kislányt”, zakatolt a fejében a gondolat, s szíve tele lett vágyakozással és kétséggel. Kétséggel, hiszen fogalma sem volt róla, hogy mit csináljon. Egyszerre csak egy fehér ruhás alakot pillantott meg, akiről nem tudta megállapítani, hogy nő vagy férfi. „Lehet, hogy egy angyal”, újongott fel a lelke. Bárki is volt, egyre távolabb került tőle. Nagy nehezen felállt, s elindult fehér ruhás reménye felé. Furcsa volt, hogy az hömpölygő tömeggel, kiabálásokkal teli tér most ennyire üres. Furcsa volt, hogy nem tudta mikor félt jobban. Most vagy amikor úgy tűnt mindenki erőszakosan tőle akar valamit. A csend erőteljesen zuhant rá, fejéből eltűntek a gondolatok, szívéből az érzések. Még a félelem is. Nem tudta mi történt vele, s életében talán először érezte meg, hogy mit jelent befelé figyelni. Szinte a lélegzetét is visszafojtotta. Csak figyelt, figyelt , szemét becsukva, s ott valahol nagyon mélyen meghallott egy gyenge kis hangocskát. Visszatért a kétségbeesése, mert egyszerűen nem értette, csak hallotta a hangot. Ahogyan egyre erősebben tért vissza az akarata, hogy megértse mi történik vele, úgy húzódott vissza minden, amit megtalálni vélt. Egyre nagyobb lett a zaj és a fehér ruhás alak egyre távolibb lett. Nem tudott elindulni és újra nagyon félt. Kétségbeesve próbált felébredni, mert egy tiszta pillanatban érezte, hogy az álmában van, de nem sikerült. S akkor újra feltűnt a gyermek. A kicsi lány, akiről bár semmit nem tudott, de úgy érezte hozzá tartozik. S lassan ismét kezdett benépesedni a piac. Sára nem tudta, vajon melyik állapot volt a jobb. A teljes egyedüllét, vagy ez a félelmeket feléje dobáló tömeg. Megint megérezte a vonzást. Újra hatalmába kerítette az érzés, hogy neki dolga van ezekkel az emberekkel. Kinyújtotta a kezét a gyermek felé, aki azonban megrázta a fejét, s tekintetével azt mondta, nem segíthetek, ezt csak te csinálhatod. S akkor ráébredt a saját erejére. Megérezte kendőzetlen, elesett lényének mérhetetlen erejét. S arra is rádöbbent, tényleg nem segíthet senki. Mint ahogyan felfedezte azt is, hogy a kicsi lány önnön gyermekkori valója, aki már felnőtt életének félelem alagútjaiból nem vezetheti ki. Egy dolgot tehet csak, hogy megmutatja nem veszett el, ma is élő és megfellebbezhetetlenül igaz. A fehér ruhás alak közeledett, és Sára egyre biztosabb volt benne, hogy az is ő. „Lehet, hogy egy angyal vagyok?- száguldozott a vér az ereiben. „Akkor pedig nincs mitől félnem, most valóban odamegyek az emberekhez, s kiderítem mit akarnak.” Már volt ereje felállni és elindulni, s ahogyan közeledett, minden emberben felfedezett egy-egy ismerős arcot. A szüleit, a családtagjait, a szerelmét, az embereket, akikkel együtt dolgozik, akikkel találkozni szokott, akiknél vásárol, embereket, akiket szeret, akik iránt közömbös, vagy éppen rossz érzésekkel gondol rájuk. S akkor, miközben mindenki szemébe belenézett, megtörtént a csoda. Mindegyikben kivétel nélkül felfedezte önmagát. S hirtelen mindent megértett. Tudta honnan jön, hova tartozik, s egy pillanatra még azt is, hogy hová tart. „Vajon ez lehet a megváltás ?-kérdezte csöndesen.
Ekkor felébredt. Álmának minden pillanata ott volt a szívében, s mérhetetlen csendet és nyugalmat érzett. Egy pillanatra odanézett az asztalra, s rájött, hogy még előző este pakolta át, csak egyszerűen mire este hazaért elfelejtette. Újra nevetett. De valahogy érezte, még nincs vége. Álmában nem kapott választ a kérdésre, hogy ezt a megváltást kereste-e. És hogy hányféle megváltás létezik. De ez most nem is volt fontos. Hiszen álmában mindenkiben meglátta önmagát, s megértette a kép, amit lát csak saját magán múlik. Eddig nem ismert hatalmat érzett, és ez a hatalom a szívében volt. A szívében, amely új életet kapott, s amihez már nem értek el félelem hullámok. „Mert Isten úgy teremtette meg az embert, hogy közben nem vonta meg tőle a teremtés örömét”- ujjongott fel , s elhatározta, hogy ezt mindenkinek elmondja. A megváltás megérkezett.
BEZS
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: