Amikor kicsi voltam, táncdalénekesnő szerettem volna lenni. Akkor még mindenki a táncdalfesztiválokat nézte, s én is ámultan figyeltem , milyen csodálatos dolog, hogy valaki csak ott áll a szép ruhájában és mindenkit elvarázsol. Olyan hároméves forma lehettem, s mivel drága nagymamám fantasztikusan varrt, rögtön ki is próbálhattam az álomnak azt a részét, hogy kék bársony kiskosztümben, arany bőrtopánkában “nyilvános” családi előadásokat tarthattam. S, hát kit ne bűvölt volna el egy három-négyéves kis sztár, aki kívülről fújt minden slágert. Nagyon élveztem a sikert. S azokban a pillanatokban csak azt tudtam elképzelni, hogy egyszer én is színpadon állok majd. Aztán persze nem lettem táncdalénekesnő, de mostanában sokszor, amikor előadást tartok, elkap ugyanaz a régi érzés. S ilyenkor rájövök, már akkor sem a siker volt igazán fontos, hanem valami olyan, amit nehezen lehet megfogalmazni. Hogy adsz a másiknak magadból valamit, valamit, amitől az a pillanat szebb lesz vagy értékesebb, hogy megjelenik a másik szemében a fény, az öröm, a szeretet. Van egy kedvenc mondásom, a “mosoly, amit a világnak adsz, visszajön hozzád”. Felnőtt életem egyik legnagyobb felismerése , hogy valódi összefüggés van aközött, amit átadunk magunkból és amit visszakapunk. Mint ahogyan tényleg nem lehet bort inni és vizet prédikálni. Így a másik kedvencem egy Buddha történet, ami úgy szól, hogy egy anya elvitte a fiát Buddhához és megkérte, vegye rá a fiát, hogy ne egyen cukrot. Buddha azt mondta az anyának, hogy két hét múlva vigye vissza hozzá a fiút. A mama nagy izgalommal visszavitte a fiút két hét múlva, várta a csodát, s Buddha azt mondta a gyermeknek, ne egyél cukrot. Az anya persze értetlenkedve kérdezte, miért nem mondtad ezt meg neki így már két héttel ezelőtt. Mire Buddha válaszolt, két hete még én is ettem cukrot. Ugye milyen egyszerű? S persze mennyire nehéz. A tény, hogy döntéssel bírsz az életed felett egyszerre felemelő és nyilván szorongást keltő is. Hiszen hányszor adunk feloldozást magunknak a történeteink alól azzal, nem tehetek róla, mások csinálták, nem én vagyok a felelős. Hiszem, hogy a felnőtté érés (legyünk bárhány évesek is) egyik legdöntőbb kritériuma, ha ezt a felelősséget felismerjük és lehetőségként éljük meg. Mindannyiunkban ott él a gyermek, a szülő és a felnőtt. Mindhárom “énünkre” szükségünk van, hiszen mindhárom komoly feladattal rendelkezik. A bennünk élő gyermek gondoskodik arról, hogy a kreativitásunkat, a játékosságunkat, az örömünket ne veszítsük el, hogy akár 80 évesen is csillogjon a szemünk, hogy valódi kíváncsisággal szemlélődjünk, s hogy ne akarjunk mindenre komoly magyarázatokat kapni, egyszerűen csak örüljünk az életnek. S mi lenne velünk a szülői részünk nélkül? Valakinek “odabent” mégiscsak ismernie kell a szabályokat, tudnia kell, hogy mi helyes és mi helytelen. És ott van az a bizonyos felnőtt. Aki felelősséget vállal, játszmák nélkül működik, nem akar megváltoztatni, egyszerűen csak szeret, nem akar uralkodni, nem akar csatázni, egyszerűen csak teszi a dolgát. Ó, elég messze kanyarodtunk a gyerekkori táncdalénekesnői álomtól. Vagy mégsem? Ma arra biztatlak, hogy merj gyermek lenni, amikor játszani hívnak, amikor álmodsz, amikor csillogó szemmel ránézhetsz a világra, s merj szülő lenni, ha nem is vagy még az, amikor el kell igazodnod a világ dolgaiban, s egyértelműen ki kell állnod a jó mellett. De légy felnőtt, amikor döntesz, amikor változtatsz, amikor az életeddel életeket befolyásolsz, amikor úgy adsz, hogy nem vársz cserébe semmit. Arra biztatlak , légy olyan felnőtt, akinek csillog a szeme, aki fényt visz mások életébe is, aki tudja, hogy az élet egy csoda, amit úgy kell játszani, hogy mindent bele kell adni. Most, ebben a pillanatban is.
Kommentek