A minták hatalma

Mark Twain mondta egyszer, a dohányzásról leszokni a legkönnyebb dolog a világon, én már legalább százszor megtettem. Persze nagyot nevethetünk rajta, de mélységes igazságra hívja fel a figyelmünket. És persze most nem a dohányzás ártalmairól szeretnék írni. Minden szokásunk  mögött egy-egy mélyen beivódott minta szövete rejlik. Minta, amit gyerekkorunk óta hurcolunk magunkkal, hiszen ahogyan felnövünk, amit megtapasztalunk, az cselekedeteink lényegévé válik. Tesszük a dolgunkat, haladunk, elbotlunk, megint haladunk, megint elbotlunk, megint haladunk …hopp! ha megint elbotlunk ugyanabban a témakörben, akkor érdemes gyanakodnunk arra, hogy valami mintát meg kellene törnünk, ami tudattalanunkból felszivárogva éppen arra készül, hogy teljesen átvegye az uralmat felettünk. A minták azért veszélyesek , mert valójában nem ismerjük őket. Képzelj el egy pici gyereket, aki csak azt látja a világból, amit a szülei, a legszűkebb környezete mutat neki, És a szülők mutatnak mindenfélét, hiszen emberek és általában nem ismerik saját életük valódi, belső mozgatórugóit, így aztán általában tényleg mindenfélét mutatnak. A gyerek kapkodja a fejét, szeretne mindenkivel azonosulni, hogy szeressék és elfogadják, és látja, hogy a szülei milyen stratégiákhoz folyamodnak azért, hogy legyőzzék egymást. Sajnos  tény, hogy a kapcsolatok java részében  hatalmi játszmák sorozata zajlik, hiszen a minták nemzedékről nemzedékre járnak és sokasodnak. No, menjünk vissza a pici gyerekhez. Látja , persze inkább érzi, hogy a mama, papa mit csinál és természetesen azt a mintát tekinti a magáénak, azt tapasztalja meg, azt ismeri, azt tanulja. Nincs is más választása. Tanul, figyel, s egyszer csak eldönti, na én soha nem leszek olyan, mint az anyám, vagy soha nem leszek olyan, mint az apám. Aztán elindul a saját életben és pont olyan lesz, mint a mama, vagy pont olyan, mint a papa. Azaz fogalmazzunk tisztességesen, nem olyan lesz, hanem azok lesznek a mintái , úgy viselkedik a kapcsolataiban. S közben úgy gondolja, hogy ő egyáltalán nem azt teszi. Pedig igen. Mert mi emberek úgy működünk, hogy túl akarunk élni helyzeteket, így az a minta ivódik belénk, amit a tudattalanunkban sikeresebbnek ítélünk a túléléshez. Nehéz, talán a legnehezebb dolog dönteni a gyermekkorban belénk ivódott mintákról. Azért is, mert sokszor úgy érezzük, amikor meghúzzuk azt a bizonyos határvonalat, s valóban leválunk a szüleinkről, ezzel eláruljuk őket. Mintha ítélkeznénk felettük, mintha azt mondanánk nem voltatok jó szülők, nem tettetek meg értünk mindent. És ezt persze nem akarjuk. És ez nem is ítélkezés. Egyszerűen csak a saját életünk megtalálása. Szembenézni a saját életünkkel a legnagyobb kaland, szembenézni a saját életünkkel, valódi felnőtt feladat. Van , akinek nagyon korán sikerül, van aki még hatvanévesen sem merészkedik erre a területre. Ma arra biztatlak, hogy ne félj. Ne félj megtalálni és megélni saját életed azonosulási pontjait. Ne félj elengedni azt, ami már nem a tiéd, ami szűk a számodra. Ne félj úgy szeretni, hogy valóban szeretsz és végre eltemetheted a játszmáidat. Arra biztatlak, hogy legyél az, aki valóban vagy.