Aloha

Aloha,

köszönnek a hawaii emberek, s ezzel a köszönéssel önmagában megbocsátást, szeretetet adnak egymásnak. Igen, vannak gyógyító szavak. Szavak, amelyek különös jelentőséggel bírnak, s amelyeket mindannyian ismerünk, persze kérdés, hogy használjuk-e őket. Jó pár évvel ezelőtt Hawaii egyik börtönében elmebeteg, nagyon veszélyesnek tartott bűnözőket kezeltek. Az ott dolgozók szorosan a fal mellé simulva közlekedtek, annyira féltek attól, hogy valamilyen támadás éri őket. Így aztán természetesen hónapról hónapra cserélődtek. Majd egyszer csak új ember érkezett , egy bizonyos dr. Hew Lent. S valami egészen hihetetlent tett. Anélkül, hogy találkozott volna az ott kezelt emberekkel, kis szobácskájában ülve, a kórlapokat tanulmányozva három év alatt mindenkit meggyógyított. Hihetetlen? A tudatos elménknek mindenképpen. Csoda? Akár annak is nevezhetjük. Mégis megtörtént. S a módszer, a ho’oponoponó amellyel magunkat, s ezzel mindenki és minden mást is a környezetünkben meggyógyíthatunk, hozzáférhető, alkalmazható mindannyiunk számára. Igazán nem kell mást tennünk, „csak” mindenben, ami velünk történik fel kell ismernünk a saját felelősségünket. Azaz csak az történik velünk, amely számunkra üzenet, bennünk gyógyítandó, a mi bensőnkben tisztítandó érzés, téma, ügy, stb.  S, ha így van, s megengedjük magunknak, hogy ne az emlékeink, hanem a megtisztított emlékektől kiürült állapotunkban érkező inspirációk nyomán cselekedjünk, akkor bizony egészségesek és „bőségesek” leszünk, s erőlködés és állandó tervezés nélkül is beengedhetünk mindent az életünkbe, amire csak szükségünk van.  Mert vannak varázsszavak, amelyek arra hivatottak, hogy üzenjenek a bennünk lévő Isteninek.  Melyek arra hivatottak, hogy békét teremtsenek. Melyek bizonyosságot tesznek arról, hogy nem akarom kivonni magam a felelősség alól, a saját életemben megtapasztaltak felelőssége alól.

Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg. Köszönöm. Szeretlek. Ezzel üzenek az Isteninek. Ezzel tisztítom a tudattalanom. Ezzel fejezem ki, tisztán szeretnék élni,  nem pedig az emlékek súlya alatt nyomorogni és folyton termelni a drámát. Dr. Hew Len szerint az elménk a világnak csupán picinyke darabját látja , és a képe nem csupán hiányos, de pontatlan is. Ezért tart minket korlátok között. Találkozunk egy helyzettel, egy emberrel, s abban a pillanatban emlékek ezrei tolulnak fel, s mi mindenképpen úgy reagálunk, úgy cselekszünk, ahogyan az emlékképek azt diktálják. Szorongunk, ítélkezünk, nélkülözünk. S, ha így teszünk nem találjuk meg a bennünk lévő Istenit, s nem vagyunk képesek arra, hogy befogadjuk a teremtést. No, de miért is kellene így élnünk? Sajnos általában úgy nőttünk fel, hogy korlátozó hiedelmek és elvárások milliói nyomorítottak minket. Sajnos általában úgy élünk, hogy mindig másban keressük a felelősséget a problémáinkért. Beszűkült tekintettel, ökölbe szorított kézzel járjuk a világot. Harcra készen, vagy éppen a harcokba belefáradtan enerváltan, depressziósan. Megváltást keresünk valamiben, valakiben. És egyszerűen fáradtak és szkeptikusak vagyunk hozzá , hogy elhiggyük , tényleg ott van belül a megváltás, csak mi kellünk hozzá. De ki az bennünk, aki nem hisz? Ki az, aki enervált, aki feladja a harcot, vagy éppen tovább küszködik? Mi erre a válasz? Valóban csak a korlátos elménk vagyunk? Valóban csak ennyire telik tőlünk? Tényleg képesek vagyunk belenyugodni, hogy nincs ráhatásunk az életünkre, csak valakik vagy valamik hatalmi játszmájába belebonyolódott marionett figurák vagyunk? Tényleg nem több ennél az ember? Tényleg nem vagyok több ennél én? De, ha így van, akkor egy-egy pillanatban miért érezzük mégis, hogy van értelme az életünknek? Miért érzünk mégis szeretetet? S miért vágyunk annyira a szeretetre? Hiszen akkor mire ez az egész? Életünknek egy bizonyos pontján az anyaméhben megéltük és megtapasztaltuk, hogy milyen az , amikor egységben vagyunk a szeretettel. Amikor fontos, hogy mi történik velünk, amikor áldott állapotnak nevezik a létünket. S, amikor kipottyanunk, s elindulunk a felfedező utunkon, egyszer csak elveszítjük ezt az érzést. Hiszen már vannak nálunk szebbek, jobbak, tehetségesebbek, s belebonyolódunk a folytonos összehasonlításba, iszonyatos sebeket szerezve. Aztán ezeket cipeljük és tovább gyűjtjük, hiszen tudatos elménk szabályai szerint játszunk, s elfelejtjük, amit régen tudtunk, hogy ez csak egy részünk, de nem a mi egészünk. Pedig tényleg tökéletesek vagyunk. Csak az emlékeink magunkról „tökéletlenek”. Ezért megélhető csoda dr. Hew módszere. Mert segít megtisztulni az emlékektől, segít Zéró állapotba kerülni, s ezáltal kapcsolódni az Istenihez. Sokszor és sokat beszélünk a megbocsátásról. Ideje tényleg felismerni a megbocsátás igazi természetét. Amikor valami rossz, nehéz, fájdalmas történik velünk, a megbocsátást annak a részünknek kell megkapnia tőlünk, amely a fájdalmat elszenvedte, amely a rosszra reagált. Amely létrehozta azt az emlékképet, ami majd nem fogja engedni, hogy inspirációk alapján, félelemtől mentesen, bizalommal cselekedjünk. S mindig, mindenkor nekünk magunknak kell cselekednünk. Ugye általában nem hisszük például a munkánk során, hogy valaki egyszer csak odalép hozzánk , elővesz egy varázspálcikát és azt mondja, menj pihenj nyugodtan, én ezt megcsinálom helyetted, hiszen látom, hogy szenvedsz tőle és boldogtalan vagy miatta? Ha a fizikai létünkben pontosan tudjuk, hogy erre semmi esély, akkor vajon miért nehéz elhinni, hogy ez belül ugyanígy működik? Ha éberek vagyunk és figyelünk , nem pedig csak úgy elvegetálunk az életben , akkor pontosan tudjuk, az „ahogy bent, úgy kint” igazságát. Hogy a működési törvényeink kint sem mások , mint a legbelsőbb világunkban. Szóval, ha a kinti világunkban azt megértjük, hogy nem végzi el más helyettünk a munkát, akkor mi tart vissza minket attól, hogy belül is ugyanezt tegyük? Fáj valami, félünk valamitől , megbántottak minket? Akkor tisztítsuk meg saját fogságba esett és szenvedő részünket ettől az érzéstől . Szeressük , bocsássunk meg neki. Gyógyítsuk az elfogadásunkkal, a szavainkkal a helyzetet, s ezzel ismerjük el , hogy százszázalékosan vállaljuk a felelősséget a saját életünkért. Tudom, hogy nem könnyű ezt egyik pillanatról a másikra elfogadni. Tudom, hogy nem egyszerű azt mondani, ma ez és ez a szörnyűség történt velem, de miután velem történt, én vállalom érte a felelősséget. És nem az emlékképét akarom magamban hordozni, hanem meg akarom tisztítani magam tőle. Mert csak így élhetek tovább anélkül, hogy ennek az emléknek a hatására a düh, a meg nem értés, a fájdalom kerekedjen felül bennem és folyton csak a hiányt és a negativitást növeljem az életemben. Itt a szabad akarat. Hogy ezt a döntést én hozhatom meg.  Sajnálom – mondhatom. Hiszen valóban sajnálom , hogy megtörtént. Kérlek bocsáss meg. Miért is ne mondhatnám ezt a bennem lévő Isteninek, hiszen ami történt megbocsátásra vár. Köszönöm. Hiszen megbocsáttatott és ezzel én felszabadultam. Szeretlek. Mert a szeretet érzése gyógyító és több millió éves sebeket is képes eltüntetni. S mert a béke, mely ennek kapcsán betölt, áldás. Mint az életünk, ha annak szeretnénk érezni.