bezsmodszer

Angyal szállt el felettünk, mondjuk, amikor egy beszélgetésben hirtelen csend keletkezik. Szép csend, áldott pillanat. Amikor hirtelen megérezzük és megértjük mindazt, ami ott és akkor történik. Amikor nem számít más, csak az együttlét, a harmónia, ami közénk ül, ami áthatja a szöveteinket is. Ajjaj, mondta valaki  a múltkor, teljesen kész vagyok, annyi szörnyűséget hallottam már megint a híradóban, hogy szinte nem kapok levegőt. És az jó neked? – kérdeztem. Hogy kérdezhetsz ilyet, hogy lenne jó, szinte belebetegszem- volt a válasz. Akkor miért nézed? Hát tudnom kell, hogy mi folyik a világban, hogy miben élek, persze, hogy nézem!- felelte ingerülten. Nem biztathatlak arra, hogy ne olvass újságot és ne nézz televíziót. Mondhatnám- hiszen tudnád, hogy miről beszélek-, ne mérgezd magad, de ezt sem teszem. Felnőtt vagy, felelős azért, hogy mit engedsz be az életedbe, s arra hogyan reagálsz. Talán azt is elfogadod már, hogy a gondolatok teremtő erővel bírnak, így ami sokat foglalkoztat, biztosan megjelenik valamilyen szinten az életedben. Ha tovább gondoljuk, ez azt is jelenti, hogy ha sokat foglalkozunk a nyilvánosság teremtette világgal, akkor könnyen elhisszük, hogy csak ez a világ; csak drámák, harcok, plasztikai műtétek, árulások és háborúk, katasztrófák, hűtlenség és nyomor vagy éppen valóságshow. No meg persze eszeveszett pazarlás. Igen, persze ez is a világ. De a csend is. A teremtő csend, amelyben megérzed a szíved dobbanását és a meghallod a másik ember szívének hangját. Tudsz egy kicsi csendet teremteni, vagy megijedsz tőle? Tudsz egy kicsit csak úgy „bambulni” vagy pánikba esel a tétlenség érzésétől?  El tudod engedni azt az érzést, hogy neked mindenről tudnod kell, vagy kevesebbnek érzed magad tőle? Tudd, hogy a válaszok mindig a csendből jönnek. Tudd, hogy a zaj jóban van a káosszal, a csend pedig a harmóniával. Ma arra biztatlak, engedd meg magadnak a csendet. Figyelj csak a légzésedre,s bármit is találsz ott bent, szeresd. Mert az ott Te vagy. S, ha tudod (s miért ne tudnád), csak mondj annyit, köszönöm. S hopp, mintha egy Angyal szállt volna el feletted…

“… az, hogy én ki vagyok, attól függ, hogy te minek akarsz látni engem.” – mondja Dan Millman, egyik fontos tanításában. Ennek kapcsán elgondolkodtam az előítéletről, mely az egyik legfojtogatóbb kortünet. Jó pár éve hallottam, hogy Mauritiuson sokáig valami hihetetlen tisztelet övezte a fehér nőket. Majd a műholdas televíziós csatornák bejövetelével, “tiszteletét tette” a szigeten a pornó, s így már nem is számítottak olyan nagyon tiszteletreméltónak a fehér nők. Mindannyian a saját történéseinken, tapasztalatainkon átszűrve látunk meg valamit a világból. Hisszük, hogy amit mi látunk, az a valóság. Elméleteket gondolunk ki saját igazunk bizonyítására, és sokszor bármi áron védjük azt. Varázslattal “vonunk be” bizonyos embereket, másokat kirekesztünk, és iszonyatosan megsértődünk, ha valaki épp minket nem fogad el olyannak, amilyennek magunkat látjuk. S persze a másik oldalon egy pillanat alatt lángra lobbanunk, rajongunk, segítséget nyújtunk egy vadidegennek is. Vagyunk ilyenek és olyanok, meg még amolyanok is. Tisztelni a másik emberben azt, amitől ő egyedi és nem az általam megszokott és normálisnak elfogadott keretek között mozog, sokszor nehéz. De miért is? Mert ilyenkor hirtelen a félelem győz az emberségem felett. A félelem, hogy ha ő ennyire más mint én, akkor lehet, hogy én nem is vagyok jó, hogy én nem vagyok szerethető, hogy amit én eddig gondoltam a világról az nem úgy van. Vagy épp valami régmúlt fájdalom nyom maga alá, aminek emléke ennek az embernek a kapcsán- akinek persze köze sincs az én emlékemhez-, felszínre tört. Kemény élet, ha minden dolgok ítélőbírájává tesszük magunkat, kemény élet az, amiben azt hisszük, hogy csak nekünk, s a hozzánk hasonlóknak lehet igazuk. Hiszen épp ezzel elutasítjuk a változás lehetőségeit és örömét. Épp ezzel zárjuk azt ki, hogy azt mondhassuk ma valamiről, amit tegnap még igaznak véltünk, nocsak ma már másképpen látjuk, de semmi baj. Hiszen tegnap, tegnap volt. Minden, ami ahhoz kötődik ma már csak emlék, érzelem. Az én érzelmem, az én emlékem. Képes vagyok a helyén kezelni, s ma már egy új olvasatot adok az életemnek. Ha viszont abszolút igazságnak hiszem, amit tegnap gondoltam, akkor elveszem magamtól a levegőt. Elveszem magamtól az életet. Ugye képes vagy arra, hogy tiszteld, ha egy másik embernek más megoldásai vannak az életre, mint Neked? És, ugye képes vagy arra is, hogy önmagad is tiszteld annyira, hogy elfogadod, hogy ma lehetsz más, mint tegnap voltál, s a jövő lehet, hogy egy egészen másik éned fogja a fénybe hozni? Ma arra biztatlak , mielőtt kinyújtod a kezed, s nem engedsz valakit vagy valamit közel magadhoz, pusztán csak azért, mert valamit gondolsz róla, vagy csak mert annyira más, mint Te, egy pillanatra érezd meg, neki Te ugyanannyira más vagy, ő ugyanúgy idegennek érezhet Téged. Az ő valósága és a Te valóságod, ebben a pillanatban bármilyen eltérő is, akár közös valóság is lehet. Szóval mielőtt elutasítod, gondold végig, amit belőle látsz, azt bizony, Te látod…

A pillangó a metamorfózis nagymestere az állatvilágban. Hozzáférhetővé, megélhetővé teszi a csodát, a pillanatot, amelyben a fejlődésünk hatalmas lépést tesz, s amelyben hirtelen megmutatkozhatunk teljes pompánkban. Ma nagyon sokszor halljuk, hogy semmi nem állandó, csak a változás. Halljuk, s mivel alig találunk kapaszkodót egyébként is, bizony nehezen éljük meg. Félünk, szorongunk, aggódunk, fogyasztjuk a világ szemetét, s valljuk be, termeljük is rendesen. Saját gondolkodásunk, megoldási struktúráink fogságából időnként kiemeljük a fejünket egy kis friss levegőért, majd gyorsan vissza is húzzuk, mert nagyon nem tetszik amit látunk. A kérdés az, maradhatunk-e tartósan a friss levegőn? Van-e ami ott tart minket? Miben érezzük magunkat otthonosabban, a problémában vagy a „szebb jövő” felé haladva? Szóval van-e bennünk annyi kurázsi , mint egy pillangóban? Vállaljuk-e a változást, kitágítjuk-e a létünk határait, vagyis ki merünk-e pillantani a be sem látható horizontra? Tudom, az élet sokszor pont ez ellen dolgozik. Tudom, a mindennapok általában maguk alá gyűrnek minket. De gondold végig életed nehéz, súlyos pillanatait. Azokat a helyzeteket, amelyek rosszul is végződhettek volna, amelyekért megszenvedtél, mégis valami szépséges született belőle. Ugye volt ilyen? Ugye előfordult , hogy minden összeesküdött ellened, s mégis győzedelmeskedtél? Ma arra biztatlak vedd elő saját pillangó éned és dédelgesd meg egy kicsit. Játssz el az érzéssel, éld meg azt, aki lenni szeretnél. Ha csak egy-egy pillanatra is. Hogyan beszélnél akkor, mit mondanál, milyen tárgyak vennének körül, ki lenne melletted? Minden nap szánj egy kis időt erre a játékra. Akkor a leginkább, amikor a legkevésbé érzed, hogy kedved van játszani. Az agyad ellenkezni fog, de ne törődj vele. Csak csináld és érezd. Hallgass zenét , s közben légy Te magad a zene. Mondj mesét, s közben légy Te magad a mese. Mozdulj meg, s közben légy Te magad a tánc. Nyújtsd ki a kezed, s közben légy Te magad a simogatás. Egyik pillanat a másik után. Mint az élet. Mint a pillangó tánca, önnön létrehozásában. Fájdalom és görcsök nélkül. Először csak az egy pillanatot éled, de élheted a következőt és a következőt is így. Ha egyszer ment, miért ne lehetne újra és újra. Arra biztatlak ne hagyd, hogy felszúrjanak egy tűvel valamilyen gyűjteménybe. Merj hinni benne, hogy kikerülhető az a lepkeháló. Repítsd a pillangód!

Valahogy úgy vagyunk kitalálva, hogy szimbólumok, képek vannak ránk valódi hatással. A szimbólumok, a metaforák észrevétlenül beépülnek az életünkbe, a kommunikációnkba, s legtöbbször észre sem vesszük őket. Csak hatnak ránk. Furcsa dolog ez, azt mondjuk valakiről, hogy görbe úton jár, s rögtön tudjuk, hogy ez mit jelent. Megállapítjuk, hogy valakiből az ital beszél, s nem kérdezünk vissza, hogy ez mi. Repkedett a boldogságtól, minősítünk valakit, s mindannyian ugyanarra gondolunk. Angyali lény állítjuk, s akár hiszünk az Angyalokban (én igen!) , akár nem, pontosan tudjuk, hogy ezzel valakinek a jóságát szeretnénk kifejezni. Közel állnak hozzánk az állatok, s talán bele sem gondolunk , hogy az, hogy melyiket imádjuk, melyiktől félünk, mennyi üzenettel bír számunkra. Arra gondolok, hogy például a kutya hűsége, kitartása, feltétel nélküli szeretete mindenekfelett áll, ezért, ha kutyás vagy, ezek számodra is nagyon fontos értékek. Ha macskás, akkor a függetlenség, a saját törvényeid, akaratod az elsődleges szempontok az életedben. Ha az oroszlán a kedvenced, akkor biztosan az erő, a bátorság és a tisztelet az, ami lételemed. S, ha mondjuk a pillangó, akkor az átváltozás, a folyamatos megújulás a legjellemzőbb rád. Eltűnődtél már azon, melyik állat a tiéd? Vagy mondjuk mi a te életmetaforád? Mit jelent például számodra az őz, mint szimbólum szelídsége, tiszta szíve? Mit a teknős nyugalma, sajátos ritmusa? Vagy például a teve egyszerűsége és mértékletessége? Észreveszed, ha képekben beszélsz, ha valamit szeretnél megértetni valakivel, hogy olyankor milyen szimbólumokat használsz? Rádöbbensz arra, mikor azt mondod, ezt akkor is végigcsinálom, ha beledöglök, hogy ezzel mit üzensz? Ma arra biztatlak tudatosítsd magadban a képeidet, a kifejezéseidet, a szimbólumaidat. Lásd meg magad saját kifejezéstárad tükrében. Óriási tudás birtokába kerülsz önmagadról.

Megnéztem egy filmet, Angyal a lépcsőn a címe. Egy rettenetesen nehéz , embert, lelket próbáló, kegyetlen időszakban Írországban játszódik. Olyankor, amikor egyáltalán nincs ennivaló, a gyermekek egyik pillanatról a másikra meghalnak és nincs már semmi abból, amit az emberek a normál életben büszkeségnek hívnak. S mivel Írország, hát tombol a papok hatalma, akik kíméletlenül utasítanak el mindent, ami egy kicsi enyhülést hozna a földi pokolban. Nyomják-nyomják az emberek fejét bele a mocsokba, s hirdetik a bűnt, aminek ha nem állsz ellen, hát kíméletlenül az örök pokolra vagy kárhoztatva. Nézem a filmet, s fejet hajtok azok előtt az ismeretlenek előtt, akik valamikor tényleg így éltek. Fejet hajtok, hiszen a legnehezebb pillanataikban is mély emberség van, itt-ott megjelenik a derű, itt-ott felsejlik a szeretet, a megértés, valami fel sem fogható tudás, a jobb élet reménye. A film egyik csúcspontja az, amikor a már majdnem felnőtté cseperedett főhős belép egy Ferences templomba, s nagyon nehéz szívvel a pokoltól való szorító félelemmel a szívében, azt mondja egy Ferences papnak, hogy nem mondhatja el a bűneit senkinek. S , akkor a pap odamutat az előttük magasodó Szent Ferenc szoborra, s azt mondja, hogy akkor mondd el neki, én csak itt üldögélek oldalt, te ne hozzám, hanem hozzá beszélj. A fiú pedig könnyes szemmel meggyónja az egész életét, az egész addigi földi poklot, s mindazt, amit bűnnek vél, megbocsáthatatlannak. A pap feláll, kirója a penitenciát, megáldja a fiút, s azt mondja neki, Isten megbocsát neked, bocsáss meg Te is magadnak, szeresd magad, mert csak az tud szeretni, aki önmagát is szereti. Drámai és megváltó pillanat . Elgondolkodtam, Istenem, ha ez a fiú a szokásos ír papok valamelyikének a „kezébe kerül”, aki bünteti, s nem adja meg neki ezzel az egy mondattal az egyik legfontosabb élettanítást, mi lett volna vele. S elgondolkodtam, vajon hányan vannak úgy, hogy a saját vélt bűnük fogságában élnek, s senki nincs, akitől megkaphatnák a feloldozást. Legyen az barát, tanár, szülő, férj, feleség, bárki. Ma arra biztatlak, keresd meg az emberedet, akinek kezébe leteheted a szíved titkait. Ne hagyd, hogy az élet elmeneteljen melletted csak azért, mert valamiben rossznak látod magad, nem megfelelőnek, méltatlannak. Hiszem, hogy van egy földi Angyalod, aki csak arra vár, hogy meghallgasson Téged. Hiszem, hogy az életnek mindig, minden körülmények között van értelme. Erről is szól ez a film.

Már egy jó ideje nézem a Magyar1-en Borbás Marcsi műsorát , a 4 Szellemet. Fontos témákról , emberi dolgokról beszélgetnek szakértők és akik élik, amiről a szó folyik. Okos emberek mondanak figyelemre méltó, okos dolgokat, és nagy hittel rendelkező, mély meggyőződésű emberek  mondanak figyelemre méltó, mélyreható dolgokat. Hogy mi a különbség? Az okost meghallgatod, bólogatsz vagy nem, majd elfelejted. A hittel élőt meghallgatod, bólogatsz vagy nem és még jó sokáig foglalkoztat. Hogy miért? Mert hatással van, valódi hatással. Érzed a felelősségét, az erejét, az elszántságát, valami olyasféle erényeket, melyet elfogadsz vagy nem, de mégis csak van erejük. Rövid ideje bekerültem egy olyan körbe, ahol okos emberek, okos megoldásokat kínálnak az élet kihívásaira. Bólogatok, miközben hallgatom , hiszen vitathatatlanul , bizonyítottan működő dolgokról van szó. Bólogatok, s közben az fogalmazódik meg bennem, nekem ez bizony kínai. Nem azért, mert nem értem, amit mondanak, s nem is azért, mert nem tartom elfogadhatónak. Tisztelem, becsülöm a tudást, s ha azzal jobbíthatom a magam vagy mások életét használom is. De valami mégsem stimmel. Hallgatom a professzort, aki arról beszél, hogy kicsit nehezen fogadja el a felesége, hogy ő az okosabb. Mi az, hogy okosabb, mi az, hogy nehezen fogadja el a felesége? Biztosan muszáj mindig versenyezni? Beszélünk arról, hogy a kapitalista életfelfogás a kapcsolatokban is megmutatkozik, vágytól vágyig megyünk , s ha nem, akkor nincs semmink, ami a lemondást igazából pótolná. Még nem találtuk fel, mi van a lemondás helyett. Megint csak kérdezem. Az, hogy hűség, mint érték, nem váltja ki ezt? Az, hogy bizalom, mint érték, nem írja felül a lemondást? Az, hogy szeretet, mint érték, nem teszi teljesen semmissé azt, hogy lemondás? Én azt tapasztalom ,hogy az emberek egyszerű , működő életre vágynak. S persze nem könnyű eligazodni. Szétbombázzák az agyunkat, versenyeztetnek minket, mindenféle legendákat szőnek az élet köré, s mi kapkodjuk a fejünket, hiszen szeretnénk ezt is, azt is, jó lenne így is élni, úgy is. Csak hát ki tudja, hogy mi az ami valódi? Ki tudja, hogy mi az ami tényleg megéri? Visszatérek a 4 Szellem című műsorhoz. Ott is azt tapasztalom, amit egyébként érzek. Nincsenek válaszok hit nélkül . Persze kérdezheted erre, tessék mondani, hol lehet kapni hitet? Mondhatod, hogy ugyan már, ez az egész csak önbecsapás. Ki bizonyítja, hogy így van? Ma arra biztatlak figyeld meg olyan emberek életét, akik hitelesek (milyen szép is a magyar nyelv) a számodra és vizsgáld meg, miben hisznek? Arra biztatlak lásd meg az életedben, hogy hol van jelen a hit. Hol érzed azt, hogy amit megélsz, több annál, mint ami tudományosan leírható. Több annál a csábításnál, amit a világ nap mint nap eléd dob. S arra is biztatlak, ne misztifikáld a hitet. Tatiosztól olvastam a következőket: “Milyen közel állnak egymáshoz: adni – kapni, ajándékozni – elvenni, tisztelni – megalázni, odafigyelni – elvárni, elengedni – kényszeríteni, megbocsátani – haragudni, megbízni – gyanakodni, együtt érezni – közönybe burkolózni, hinni – kételkedni… A választani tudás az igazi tudás. A jó ember ritkán téved.” Szóval, valami ilyesmire gondolok. Annak a pontnak a megtalálására, amikor abban vagy érdekelt, hogy a harc helyett teremts, amikor másokért is tenni akarsz valamit, amikor képes vagy a békére, bármilyen provokációk is vannak körülötted. Hidd el, sem meggyőzni ,sem megtéríteni nem akarlak. Csak arra szeretnélek biztatni, hogy találj valamit, amitől erősebb, békésebb, derűsebb leszel. A cudar időkkel nem lehet cudar fegyverekkel harcolni. Az életnek mindig van értelme. A belső hitvilágunkból fakadó mély meggyőződéseinknek pedig hihetetlen a támogató ereje. És bárki , bármit is mond, jó embernek lenni, megéri. Tulajdonképpen nincs is más választásunk.

Amikor kicsi voltam, táncdalénekesnő szerettem volna lenni. Akkor még mindenki a táncdalfesztiválokat nézte, s én is ámultan figyeltem , milyen csodálatos dolog, hogy valaki csak ott áll a szép ruhájában és mindenkit elvarázsol. Olyan hároméves forma lehettem, s mivel drága nagymamám fantasztikusan varrt, rögtön ki is próbálhattam az álomnak azt a részét, hogy kék bársony kiskosztümben, arany bőrtopánkában “nyilvános” családi előadásokat tarthattam. S, hát kit ne bűvölt volna el egy három-négyéves kis sztár, aki kívülről fújt minden slágert. Nagyon élveztem a sikert. S azokban a pillanatokban csak azt tudtam elképzelni, hogy egyszer én is színpadon állok majd. Aztán persze nem lettem táncdalénekesnő, de mostanában sokszor, amikor előadást tartok,  elkap ugyanaz a régi érzés. S ilyenkor rájövök, már akkor sem a siker volt igazán fontos, hanem valami olyan, amit nehezen lehet megfogalmazni.  Hogy adsz a másiknak magadból valamit, valamit, amitől az a pillanat szebb lesz vagy értékesebb, hogy megjelenik a másik szemében a fény, az öröm,  a szeretet. Van egy kedvenc mondásom, a “mosoly, amit a világnak adsz, visszajön hozzád”. Felnőtt életem egyik legnagyobb felismerése , hogy valódi összefüggés van aközött, amit átadunk magunkból és amit visszakapunk. Mint ahogyan tényleg nem lehet bort inni és vizet prédikálni. Így a másik kedvencem egy Buddha történet, ami úgy szól, hogy egy anya elvitte a fiát Buddhához és megkérte, vegye rá a fiát, hogy ne egyen cukrot. Buddha azt mondta az anyának, hogy két hét múlva vigye vissza hozzá a fiút. A mama nagy izgalommal visszavitte a fiút két hét múlva, várta a csodát, s Buddha azt mondta a gyermeknek, ne egyél cukrot. Az anya persze értetlenkedve kérdezte, miért nem mondtad ezt meg neki így már két héttel ezelőtt. Mire Buddha válaszolt, két hete még én is ettem cukrot. Ugye milyen egyszerű? S persze mennyire nehéz. A tény, hogy döntéssel bírsz az életed felett egyszerre felemelő és nyilván szorongást keltő is. Hiszen hányszor adunk feloldozást magunknak a történeteink alól azzal, nem tehetek róla, mások csinálták, nem én vagyok a felelős. Hiszem, hogy a felnőtté érés (legyünk bárhány évesek is) egyik legdöntőbb kritériuma, ha ezt a felelősséget felismerjük és lehetőségként éljük meg. Mindannyiunkban ott él a gyermek, a szülő és a felnőtt. Mindhárom “énünkre” szükségünk van, hiszen mindhárom komoly feladattal rendelkezik. A bennünk élő gyermek gondoskodik arról, hogy a kreativitásunkat, a játékosságunkat, az örömünket ne veszítsük el, hogy akár 80 évesen is csillogjon a szemünk, hogy valódi kíváncsisággal szemlélődjünk, s hogy ne akarjunk mindenre komoly magyarázatokat kapni, egyszerűen csak örüljünk az életnek. S mi lenne velünk a szülői részünk nélkül? Valakinek “odabent” mégiscsak ismernie kell a szabályokat, tudnia kell, hogy mi helyes és mi helytelen. És ott van az a bizonyos felnőtt. Aki felelősséget vállal, játszmák nélkül működik, nem akar megváltoztatni, egyszerűen csak szeret, nem akar uralkodni,  nem akar csatázni, egyszerűen csak teszi a dolgát. Ó, elég messze kanyarodtunk a gyerekkori táncdalénekesnői álomtól. Vagy mégsem? Ma arra biztatlak, hogy merj gyermek lenni, amikor játszani hívnak, amikor álmodsz, amikor csillogó szemmel ránézhetsz a világra, s merj szülő lenni, ha nem is vagy még az, amikor el kell igazodnod a világ dolgaiban, s egyértelműen ki kell állnod a jó mellett. De légy felnőtt, amikor döntesz, amikor változtatsz, amikor az életeddel életeket befolyásolsz, amikor úgy adsz, hogy nem vársz cserébe semmit. Arra biztatlak , légy olyan felnőtt, akinek csillog a szeme, aki fényt visz mások életébe is, aki tudja, hogy az élet egy csoda, amit úgy kell játszani, hogy mindent bele kell adni. Most, ebben a pillanatban is.

Néhány napja repülőgépen ültem, s már leereszkedőben voltunk, közel Budapesthez, amikor egy egyébként fenti perspektívából megszokott kép teljesen új megvilágításban mutatkozott meg nekem. Ahogyan az épületek egy-egy kupacban, összebújva álltak, valami hihetetlen nyugalom szállt meg. Ilyen lehet a Kisherceg nézőpont. Felülről ránézni a világra, s onnan meglátni a békét, a harmóniát, az egységet. Nem tudom persze, hogy azokban a pillanatokban, ezekben a házakban mi történt. Lehet, hogy veszekedtek, kiabáltak , sírtak, fájdalmat éltek meg. A házak csak álltak, szorosan összebújva, a kémények pöfékeltek, s bármi is történt odabent,  a világ hihetetlenül szépnek tűnt. Valahogy a helyén volt minden. Sokszor halljuk, amikor valami bajunk van, problémánk , amit nem tudunk megoldani, válts nézőpontot, hiszen, mint ahogyan Einstein is megmondta, a problémát ugyanazzal a gondolkodással nem lehet megoldani, mint ami a problémát létrehozta. És nyilván általában azt gondoljuk,  könnyű ezt mondani, hiszen nagyon fáj, nagyon rosszul érzem magam, nagyon dühös vagyok, stb., stb. Hogyan is tudnék felülemelkedni és kívülről ránézni a saját életem gubancaira, amikor ennyire szenvedek? Hogyan is vehetnék észre mást, mint azt , ami bánt. Igen, nehéz. Igen, van amikor csak a fájdalmunkat látjuk. Van, amikor nem hisszük el, hogy ezen kívül is van világ. Pedig nem csak a probléma vagyunk. Hiszen fáj valami, majd látunk valamit, ami felderíti a szívünket és már egy kicsit elmosolyodunk. Látunk valakit, akit nagyon szeretünk, s úgy érezzük, ha hozzábújhatunk könnyebb lesz a lelkünk. Szóval ez mosoly, ez a megkönnyebbülés is ott van bennünk valahol. Tehát a fájdalom, a félelem, a szorongás mellett is mindig van valami.  Mindig van valami, ami, ha engedjük mutat egy másik nézőpontot. Ahogyan néztem a házakat, elképzeltem, hogy minden ház egy-egy ember. Van kicsit kopottabb, van nagyon csillogó, van olyan, amely meghittséget sugároz. Ilyen is, olyan is. Egyik teli örömmel, a másik bánatot hurcol. De ahogyan összebújik, ahogyan összetartozik, ahogyan közösséget alkot, minden valahogyan átszíneződik. Egyben van. És, ha egyben van , akkor ebből is abból is jut, de mégis, egyik állapota sem olyan, amely végzetes jelentőséggel bír. Hiszen hol ide, hol oda nézünk, hol itt, hol ott találunk  jó szót, mosolyt, szépséget, szeretet, feloldozást. Megváltást. Megváltást? Igen. Ma arra biztatlak, nézz körül ott ahol élsz, a lakásodban, a házadban. Nézz körül és találd meg azt, ami számodra valódi szépséget, valódi örömet hordoz. S persze lehet, hogy sok olyat is találsz, aminek úgy érzed nem örülsz. Mondjuk már nagyon kellene egy festés vagy megrepedt a zuhanytálca, vagy jajjaj az egész egy borzalom. De ugye találtál szépet, kedveset is? Tedd meg, hogy most csak ezt nézed, ennek örülsz, ezt dédelgeted. S utána már csak egy lépés, bármi is a problémád, vedd észre azt a lelkedben is, ami szép, aminek örülni tudsz, ami igaz, ami Te vagy. És mosolyogj. És ezzel a mosollyal a lelkedben nézz rá arra, ami bánt. Hátha meglátsz valamit, amit eddig nem vettél észre…

Mark Twain mondta egyszer, a dohányzásról leszokni a legkönnyebb dolog a világon, én már legalább százszor megtettem. Persze nagyot nevethetünk rajta, de mélységes igazságra hívja fel a figyelmünket. És persze most nem a dohányzás ártalmairól szeretnék írni. Minden szokásunk  mögött egy-egy mélyen beivódott minta szövete rejlik. Minta, amit gyerekkorunk óta hurcolunk magunkkal, hiszen ahogyan felnövünk, amit megtapasztalunk, az cselekedeteink lényegévé válik. Tesszük a dolgunkat, haladunk, elbotlunk, megint haladunk, megint elbotlunk, megint haladunk …hopp! ha megint elbotlunk ugyanabban a témakörben, akkor érdemes gyanakodnunk arra, hogy valami mintát meg kellene törnünk, ami tudattalanunkból felszivárogva éppen arra készül, hogy teljesen átvegye az uralmat felettünk. A minták azért veszélyesek , mert valójában nem ismerjük őket. Képzelj el egy pici gyereket, aki csak azt látja a világból, amit a szülei, a legszűkebb környezete mutat neki, És a szülők mutatnak mindenfélét, hiszen emberek és általában nem ismerik saját életük valódi, belső mozgatórugóit, így aztán általában tényleg mindenfélét mutatnak. A gyerek kapkodja a fejét, szeretne mindenkivel azonosulni, hogy szeressék és elfogadják, és látja, hogy a szülei milyen stratégiákhoz folyamodnak azért, hogy legyőzzék egymást. Sajnos  tény, hogy a kapcsolatok java részében  hatalmi játszmák sorozata zajlik, hiszen a minták nemzedékről nemzedékre járnak és sokasodnak. No, menjünk vissza a pici gyerekhez. Látja , persze inkább érzi, hogy a mama, papa mit csinál és természetesen azt a mintát tekinti a magáénak, azt tapasztalja meg, azt ismeri, azt tanulja. Nincs is más választása. Tanul, figyel, s egyszer csak eldönti, na én soha nem leszek olyan, mint az anyám, vagy soha nem leszek olyan, mint az apám. Aztán elindul a saját életben és pont olyan lesz, mint a mama, vagy pont olyan, mint a papa. Azaz fogalmazzunk tisztességesen, nem olyan lesz, hanem azok lesznek a mintái , úgy viselkedik a kapcsolataiban. S közben úgy gondolja, hogy ő egyáltalán nem azt teszi. Pedig igen. Mert mi emberek úgy működünk, hogy túl akarunk élni helyzeteket, így az a minta ivódik belénk, amit a tudattalanunkban sikeresebbnek ítélünk a túléléshez. Nehéz, talán a legnehezebb dolog dönteni a gyermekkorban belénk ivódott mintákról. Azért is, mert sokszor úgy érezzük, amikor meghúzzuk azt a bizonyos határvonalat, s valóban leválunk a szüleinkről, ezzel eláruljuk őket. Mintha ítélkeznénk felettük, mintha azt mondanánk nem voltatok jó szülők, nem tettetek meg értünk mindent. És ezt persze nem akarjuk. És ez nem is ítélkezés. Egyszerűen csak a saját életünk megtalálása. Szembenézni a saját életünkkel a legnagyobb kaland, szembenézni a saját életünkkel, valódi felnőtt feladat. Van , akinek nagyon korán sikerül, van aki még hatvanévesen sem merészkedik erre a területre. Ma arra biztatlak, hogy ne félj. Ne félj megtalálni és megélni saját életed azonosulási pontjait. Ne félj elengedni azt, ami már nem a tiéd, ami szűk a számodra. Ne félj úgy szeretni, hogy valóban szeretsz és végre eltemetheted a játszmáidat. Arra biztatlak, hogy legyél az, aki valóban vagy.